Smiley-mentes nap

A menetrendszerinti „huh de magam alatt vagyok” állapot kicsit előbb érkezett, pedig még nincs is hétvége. Sokszor jó, hogy monoton munkát végzek, mert lehet bambulni ki a fejből. De ilyenkor meg kifejezetten rossz, mert a kilátástalanság pixelről pixelre nagyobb, csak egyre nagyobb kétségbeesés gombócot görgetek a végén belőle. Nem tudom a kollegáim mennyit látnak ebből a kínlódásból, mert néha már elég nehéz a mindig beszélő, fűnek-fának beszóló vicces fiút játszanom. Jó, az a normális, ha az ember nem kezd el a kollégáival másképp viselkedni, mert nála éppen nem stimmel valami. De akkor is nehéz ilyenkor.

Ma még az étel kommunához sem volt kedvem. Legalábbis Lucashoz, mert nem voltam kíváncsi a hülyeségeire. :D <--ez nem smiley, nagy dé betű kettősponttal.
Úgy döntöttem kimegyek ebben a szépidőben a parkba, én és a discmanem (na jó nem az enyém). Ebben a hangulatban a legjobb Depis Mode-ot hallgatnom. Szerintem mindenkinek van egy kis titkos kertje, ahova szeret elvonulni és csak egymaga lenni. Üldögéltem egy félórát az elmaradhatatlan cappucinoval és kezdtem jobban érezni magam.

Visszamentem ebédelni, mert előző nap az őr srác este rendelt kaját nekem is és azt kajáztam. Már sokkal jobban voltam lelkileg, tényleg jót tett.

Azt ismeritek mikor két hipochonder beszélget és azt mondja a lány a fiúnak:
- Te, neked is az arcod egyik fele dagadtabb, mint a másik
- Ne, már. Juj, tényleg. Ez mi lehet?
Pár nap múlva a lány örömmel újságolja, neki elmúlt:
- Nézd, nekem teljesen eltűnt, de a tied meg mindig olyan.
- Ne már! Ne ijesztgess, hadd nézzem meg!
- Ok, lefényképezlek, csakhogy lásd.
- Úristen, tényleg, de mi lehet ez? Lehet állrákom van?

Na ezt a kis történetet nem ismerhetitek, mert ez ma játszódott le Kriszta kolléganőm (kommuna tag) és köztem. A szituáció annyira nevetséges volt, hogy könnyesre röhögtük magunkat. Azt tudni kell, hogy a hipochonder egyik ismérve, hogy nem ismeri el, hogy az, úgyhogy ne gyere azzal, hogy nem vagy az. Juj, ide már azért raktam volna egy smileyt.
Ezzel a kis közjátékkal nagyjából helyre is állt a lelki egyensúlyom.

Voltam ma futni, végre a futókapcsolatommal együtt. Most nyugis tempót határoztunk meg, az is lett, de jó volt, jól esett ez a kis mozgás. Aztán haza 24-et nézni.

Büszke voltam magamra, hogy simán kibírok heti egy részt a 24-ből. De ennek a résznek - hogy rohadjanak meg - olyan durva volt a vége, hogy már nézném a következőt. A döbbenetet gyorsan meg akartam osztani valakivel. Erre legideálisabb partner Bazso. Azonnal írtam neki, és jól kitárgyaltuk az eseményeket.

De ami a legjobban esett, hogy hiányolta az utolsó két bejegyzést innen, Kedves Naplóm.