Hol is kezdjem?

Nehéz olyan dolgokról írnom, amit nagyon nem szeretnék mindenki orrára kötni, de egy „népszerű” blognak meg vannak a hátrányai is.

Először is elmondom, az elmúlt hetek eseményei igen csak felpezsdítették az én kis szürke életemet.
Történt Velem valami.
Boldog voltam.
Egy olyan hetem volt, amit sosem fogok elfelejteni. Kéz a kézben mászkáltunk, csókolóztunk minden sarkon, és nagyon sokat nevettünk. Reggel találkozás a Duna Corson, közös kávézással, napsütésben. Ha ilyeneket filmen látok, azt mondom giccses, de így azt mondom szép.

Az ember ennyi idősen azért látja, hogy ezek nem tartanak örökké, de ha lehet próbáljuk meg sokáig kihúzni. De néha bármennyire nem szeretnénk, az eszünk mégis mást mond.
Egy hét álom.
Ennyi volt.
Sajnos hirtelen ébresztettek fel és még nem tértem magamhoz. Az Élet egy bazi nagy pofonnal hozott vissza.

Családom van, akikkel együtt élek. Feleségemnek is joga van a magánéletéhez. Sajnos az időzítés nem volt jó, múlt hétvégén elutazott a barátjával, amin persze kiakadtam, nem jogosan. Leginkább az zavart, hogy úgy éreztem, lehetek végre valakivel együtt, és ez nem fog a család rovásra menni, de azt nem gondoltam hogy fordítva fog elsülni. Ez a szituáció várható volt, de rosszkor jött. Innentől kezdve az álomnak vége. Persze azt írtam, hogy jó volt, ennyi, mindketten tudtuk. De nem maradt annyiban a dolog… Kerestek Brazíliából, hogy indulna egy „ZS” kategóriás szappanopera és témát keresnek, és a kínlódásunk nagyon tetszik nekik.

A múlt hét már ennek jegyében telt és szinte meg kellett magamat erőszakolnom ahhoz, hogy elhiggyem azt, hogy az előző héten minden teljesen más volt. Furcsa. Mintha tényleg csak egy álom lett volna. Én az örök vesztes, együtt voltam egy olyan lánnyal, akiről azt gondoltam, sosem leszek. Még most is nehéz felfognom.

Ma kimondtuk újra, azt, amit már annyiszor. VÉGE. Nehéz lesz megszoknom, hogy már annyira sem része az életemnek, mint eddig. Nehéz lesz érzelemmentesen a szemeibe nézni. Nehéz lesz úgy ránézni, hogy nem azok a boldog napok jutnának eszembe.
Anno feltettem egy kérdést magamnak.

„Valóban nem tudom, hogy jobb-e távolról nézni egy gyönyörű süteményt, vagy enni belőle egy kis törést, nem többet.”

Most hogy törtem a süteményből, nem tudom megválaszolni, pedig azt hittem egyszerű lesz. Ha rossz íze lett volna, akkor nyílván egyszerű lenne a válasz…
A baj az, hogy még ennék belőle, sokat, de a gonosz cukrász nem ad többet. :) Most hogy tudom, hogy finom volt, azt mondom sajnálhattam volna, ha nem kóstolom meg, egy ÉLMÉNNYEL lennék szegényebb. És ebben a rövid életben, lehet, ezek, sokat számítanak. Most marad az emlékezés, visszaemlékezni az ízre, amit nem tudok mihez hasonlítani.

Azt már számtalanszor elmondtam, Neki is, és Neked is Kedves Naplóm, hogy ami eddig történt, abból semmit nem bántam meg! Én az életem egyik boldog időszakára fogok visszaemlékezni, bár nem volt túl hosszú, mégis rengeteg pluszt adott nekem. Először is újra élek. Ami azért nem rossz. Furcsa, de olyan érzéseket éltem át, amiről azt gondoltam sosem lesz már az életemben. Ezekkel még barátkozom, el tudom hinni azt, hogy lehet, hogy valakinek még kellenék ezen a bolygón. Lehetnek egy lánynak érzései irántam, igen, furcsa. Az utóbbi pár évben ezt már nem tapasztaltam. Lehet neked természetes, hogy viszont szeretnek, nekem nem az. Ráadásul olyan lánytól kapod ezt a szeretet, akiről eddig csak álmodoztál.

Tehát fel a fejjel, ezt tudom mondani magamnak. Sok dologért köszönetet mondok Neki, amit már szóban is megtettem. Úgy érzem, életem boldog időszaka következik, bár egyelőre nehéz ezt Nélküle elképzelnem. Én most abban a tudatban élem tovább az életem, hogy nem azért kellett ezeknek a dolgoknak megtörténniük, hogy innentől rosszabb legyen. Nála jobbat nem tudtam volna magamnak elképzelni, de lehet a pofon azért kellett, hogy ne hátráltassuk egymás életét. Hiányozni fog, tudom, de Ő családot szeretne, rendezett körülményeket. Én ezt nem tudom megadni Neki. Más korban, más időben…

Amúgy ma nem történt semmi :D