Home Alone

Asszem mától gyökeres változások állnak be az életembe.

Elindult egy folyamat, aminek nem tudom mikor lesz vége, de nem lesz könnyű, bármeddig is tart. A válásunk most már nem sokára a bürokrácia útvesztőjében fog utat keresni. Reméljük hamar meglátja a fényt az út végén. Nagyon nehéz. Főleg úgy, hogy még „meghalt” egy szerettem is, nincs többé. Nehéz ezeket felfognom. Furcsa dolog a halál, azok az emberek, akik eddig meghaltak a környezetemből, - egyszerűen nem képes az agyam felfogni – olyan, mintha még itt lennének, csak éppen nem találkozom velük.

Megy a jövő tervezgetés, ki-ki a maga kis jövőcskéjét tervezi, akadálymentesíti. Hát nekem most asszem azon kívül, hogy az idegösszeroppanás szélén állok, nem nagyon van jövőképem.

Megy a számolgatás, hogy jöhetünk ki kevésbé rosszul ebből az egészből.

Megy a találgatás, a gyerekek hogy fogják viselni.

Megy a találgatás, Kriszti mihez kezd a gyerekekkel, az én eddigi anyagi támogatásom nélkül.

Úristen de nehéz! Nem gondoltam volna, hogy ennyire sírásközeli állapotba kerülök, egy-egy felbukkanó emlék miatt. Egész idő alatt azon gondolkodom, mennyire vagyok önző, hogy ezeket a lépéseket meglépem. Meg kellene-e hoznom azt az áldozatot, hogy megjátsszuk a működő házasságot még 8-10 évig, amíg Erik nagy nem lesz, de akkor már valószínű tényleg lekések mindenről, vagy meglépem most, nem tudva azt, hogy ez hogy csapódik le a gyerekeken.

Az idő majd eldönti, ez a klasszikus válasz erre. Csak kérdés mennyi idő, és az hogy telik el. Nehéz szülőként meghozni ezt a döntést, sokkal nehezebb, mint azt bárki eltudná képzelni.