Helyzetjenetés

A helyzet az, hogy kezd erősen körvonalazódni a közeljövőm. Krisztivel megegyeztem a válásban. Ki kap mit. Ebből az is következik, hogy a következő 30 évem a banki törlesztés jegyében telik majd. Na ez a távoli jövő része, a közeljövőt azért érinti, mert még nem kaptam meg a hitelt, bár még a tájékozódáson kívül sok mindent nem tettem.

A gyerekek megbarátkoztak a gondolattal, hogy szétköltözünk. Erik igazán nem fogja fel mi történik, csak azt tudja, hogy ha költözés lesz akkor én egyedül maradok, ők meg anyával. Az elmúlt jó pár hónapban az életem totál kifordult magából, a rendszertelenség volt a legjellemzőbb. Furcsa ez az átmeneti állapot. Várom már, hogy végre vége legyen. Szeretnék tisztán látni, ez a „kettős élet”, hogy otthon is vagyok meg nem is, totál megborít. De valószínű nem csak én szeretném, ha már ez lerendeződne. :D

Életem másik szála, mely szintén egy Kriszta nevű lány körül szövődik, az nem egyszerű. :D Kapcsolatunkat viharos szerelemnek jellemezte a minap. Ami tényleg igaz. Ha nyugi van, akkor tényleg elmondhatatlanul jól érezzük magunkat egymással, de ha valamelyikünk nyűgös, akkor könnyen egy kis szikra is lángba borít mindent. Szeretnénk, ha a nyugis állapot lenne a jellemző a kapcsolatunkra, ezért megteszünk minden tőlünk telhetőt. Benyugtatózva fekszünk egymás mellett az ágyon, nézzük a tévét. Így menni fog asszem. A füves cigiről le kellett szokni, mert az utolsó slukkon mindig összevesztünk. :D

Atti öcsémnél voltam minap, kihasználván, hogy még nincs kijárási tilalom. :D Eriket elvittem hozzá, hogy végre igazi Dj-ként scratchelhessen. Élvezte nagyon, kb 15 percig, aztán „jaj ez már uncsi, mikor megyünk haza” szöveg következett, még fél óráig :D

És Atti! Ne hallgass azokra, akik fikázzák a hajadat! Maradj szőke! Ne félj semmitől, nem lesznek szőke férfis viccek úgy sem. :D Amúgy régen nekem is volt, ha nem is szőke, hanem „sarki ezüstfehér” a hajam. De nem tett túl jót a hajamnak és a fejbőrömnek, ezért úgy döntöttem marad az, amit a természet nekem adott. Sajnos abból a korszakomból nem sok, sőt egyetlen egy fotó sem maradt. Bár nem tudom eldönteni, hogy ez most jó vagy rossz. :D

Vissza kellene szoknom a naplóírásra. Nem rég volt egy céges összejövetel, ahol komolyan meglepetésemre kiderült, hogy olyan is olvas Kedves Naplóm, akiről nem is sejtettem, ráadásul adok a véleményére. Ilyenkor a lelkiismeretem megszólal, hogy miért vettem neki karácsonyi ajándékozásra négy virslit és két zsemlét… :D

Vendéglő a világ végén

Zaphod Beeblebrox asztalához nagy, tőgyes állat közelített. Jó húsú négylábú volt, a szarvasmarhafélék családjából, jókora vizenyős szemekkel, kicsiny tülkökkel. Az ajkai olyanféle fintorba húzódtak, amit kis híján megnyerő mosolynak lehetett volna mondani.
- Jó estét - zökkent le nehézkesen a tomporára. - Én vagyok a konyhamester ajánlata. Felajánlhatom önöknek a testrészeimet?
Rövid kérődzés után kényelmesebb pozitúrába rendezte a hátsó fertályát, majd békésen végignézett rajtuk.
Az állat jámbor tekintete a hitetlenkedő meghökkenés pillantásaival találkozott Arthur és Trillian részéről, lemondó vállrándítással Ford Prefectéről és a leplezetlen étvágy kifejezésével Zaphod Beeblebroxéról.
- Talán egy szelet hátszínt? - javasolta az állat. - Fehérboros mártásban dinsztelve?
- Ööö... mármint hogy az ön... a magá... ebből a hátból itt? - suttogta Arthur szörnyülködve.
- Hát persze hogy az enyémből, uram - bődült el az állat készségesen. - Ki másét tudnám felajánlani?
Zaphod talpra ugrott, és szakértő módon lapogatta-tapogatta az állat hátát.
- És nagyon jó a felsálam is -, dünnyögte az állat. - Nagy súlyt helyeztem az izomfejlesztő gyakorlatokra, és rengeteg szemestakarmányt fogyasztottam ennek érdekében. - Diszkrét nyögéssel felböfögött egy takarmánycsomót, kérődzött rajta egy kicsit, majd ismét lenyelte.
- Vagy egy kis bélszínt inkább? - ajánlotta.
- Úgy érted, hogy ez az állat csakugyan azt akarja, hogy megegyük? - suttogta Trillian Fordnak.
- Hogy én? - rökönyödött meg Ford. - Nem értek én semmit!
- Ez egyszerűen iszonyatos! - fakadt ki Arthur. - A legvisszataszítóbb dolog, amiről életemben hallottam.
- Mi a probléma, földlakó? - kérdezte Zaphod, aki időközben az állat hatalmas tomporára helyezte át figyelmét.
- Csak az - mondta Arthur -, hogy nincs kedvem olyan állatot megenni, amelyik felkínálja magát. Szívtelenség volna.
- Még mindig jobb, mint olyan állatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék - érvelt Zaphod.
- Nem erről van szó - tiltakozott Arthur. Aztán gondolkodott egy csöppét. - Na jó - folytatta -, lehet, hogy erről. Nem érdekel, nincs kedvem erről vitatkozni. Azt hiszem...
Az Univerzum halálos kínban őrjöngött körülöttük.
- Azt hiszem, elég lesz egy kis zöldségsaláta is - nyögte ki.
- Megkérhetném, hogy vegye fontolóra a májamat? - kérdezte az állat. - Feltételezésem szerint igen lágy és porhanyós lehet már, ugyanis hónapok óta tömetem magam ennek érdekében.
- Zöldségsalátát kérek - mondta Arthur nyomatékkal.
- Zöldségsalátát? - Az állat rosszallóan forgatta a szemeit.
- Csak nem azt akarja mondani - kapta fel a vizet Arthur -, hogy már egy kis zöldségsalátát sem ehetek?!
- Én nem - mondta az állat. - Ellenben sok olyan növényt ismerek, amelyik határozottan ellenzi az ilyesmit. Épp ezért határozták el a végén, hogy az egész szövevényes probléma megoldására olyan állatokat tenyésztenek ki, amelyek ténylegesen arra vágynak, hogy megegyék őket, és ezt az óhajukat határozottan ki is nyilvánítják. Ez vagyok én - tette hozzá biccentve.
- Kérek egy pohár vizet - mondta Arthur.
- Nézd - mondta Zaphod. - Mi enni jöttünk ide, nem állati szövetekről szövegelni. Négy adag bifszteket kérünk, mégpedig iziben! Ötszázhetvenhatmilliárd éve nem ettünk egy falatot sem!
Az állat talpra kecmergett, majd diszkréten felbőgött.
- Igen bölcs döntés volt, uram, ha szabad megjegyeznem. Rendben - mondta. - Akkor hát megyek, és főbe lövöm magam.
Megfordult, és barátságosan Arthurra kacsintott.
- Ne aggódjon, uram, gyűlölöm az állatkínzást. Nagyon humánus leszek magamhoz - mondta, és sietség nélkül elindult a konyha felé.

Magnetic Field

Kedves Gyerekek!
Gyuszi bácsi most ismét mesét mond Nektek! Hallottatok már tőlem a Nyuszikáról, aki szerette a répatortát, sőt még a vadásszal is összejött. Csiguszról, aki, a házat akart cserélni. A mostani mesém két mágnesről szól.

Élt, éldegélt a világ két pólusán, egy fiú és egy lány mágnes. Nevük is volt. A fiút, Husinak hívták, a lányt, Ropinak (bármennyire meglepő, nem Ágnes volt a neve). Éltek a saját kis földtekéjükön, békében, nyugalomban. Persze nem lenne mese, ha nem találkoztak volna.

Sajnos a gonosz mágneses mező fosztogatók begyűjtötték Őket. Így fordulhatott elő, hogy egyszer csak összetalálkoztak, egy hűtő oldalán. Husi napi munkája az volt, hogy tartania kellett egy kis monitor rajzocskát, Ropi feladata a jegyzettömb tartása volt. Tették a dolgukat, hónapokon keresztül, de egy szerencsés/szerencsétlen hűtőajtó becsapás a földre dobta őket, és egyszer csak ott voltak kettesben, eldugva a hűtő alatt, a legveszedelmesebb takarítóeszközöktől is védett területen.

Nem mondhatni, hogy mindent megtettek azért, hogy visszakerüljenek a hűtőre. Azt gondolták, boldogok lehetnek itt egymással, új életet kezdhetnek. Voltak nagyon boldog pillantatok az Ő kis életükben, de sajnos veleszületett tulajdonságuk az volt, hogy vannak oldalaik, melyek taszítják egymást. Bármennyire jó volt az, amikor vonzották egymást, sajnos a taszításból is ki kellett venniük a részüket. Küzdöttek ellene, még ha tudták is azt, hogy Természet Anya ellen hiába küzdenek, sokszor neki futottak, hátha. Az érzelmek azt mondták nekik, igen van esély, de az Élet nem így gondolta. Fájó szívvel, de búcsút mondtak egymásnak, belefáradva a harcba, beletörődve, hogy nincs tovább. Az Élet nem egymásnak szánta Őket, hiába gondolták azt. Reményt adott Nekik az, hogy kósza hírekben hallották pl., hogy valahol egy fészer mélyén, egy zsák megtalálta foltját.

Most ott vannak Mindketten a hűtő alatt, és próbálnak mosolyogni egymásra, mintha elmúlt volna minden, de belül a harcnak még nincs vége. Reménykednek, elmúlik, előbb-utóbb, ez a világ rendje. Reménykednek, hátha a takarítás alatt, az egyik kóbor seprűcirok kirántja valamelyiküket onnan, és összejön egy formás kis vasdarabbal.

Aztán élnek, éldegélnek, míg el nem jutnak az Örök Mágneses mezőkre.

Na majdnem!

majdnem írtam ide valamit, de nem jutott eszembe semmi, vagyis túl sok minden. :D