Vendéglő a világ végén

Zaphod Beeblebrox asztalához nagy, tőgyes állat közelített. Jó húsú négylábú volt, a szarvasmarhafélék családjából, jókora vizenyős szemekkel, kicsiny tülkökkel. Az ajkai olyanféle fintorba húzódtak, amit kis híján megnyerő mosolynak lehetett volna mondani.
- Jó estét - zökkent le nehézkesen a tomporára. - Én vagyok a konyhamester ajánlata. Felajánlhatom önöknek a testrészeimet?
Rövid kérődzés után kényelmesebb pozitúrába rendezte a hátsó fertályát, majd békésen végignézett rajtuk.
Az állat jámbor tekintete a hitetlenkedő meghökkenés pillantásaival találkozott Arthur és Trillian részéről, lemondó vállrándítással Ford Prefectéről és a leplezetlen étvágy kifejezésével Zaphod Beeblebroxéról.
- Talán egy szelet hátszínt? - javasolta az állat. - Fehérboros mártásban dinsztelve?
- Ööö... mármint hogy az ön... a magá... ebből a hátból itt? - suttogta Arthur szörnyülködve.
- Hát persze hogy az enyémből, uram - bődült el az állat készségesen. - Ki másét tudnám felajánlani?
Zaphod talpra ugrott, és szakértő módon lapogatta-tapogatta az állat hátát.
- És nagyon jó a felsálam is -, dünnyögte az állat. - Nagy súlyt helyeztem az izomfejlesztő gyakorlatokra, és rengeteg szemestakarmányt fogyasztottam ennek érdekében. - Diszkrét nyögéssel felböfögött egy takarmánycsomót, kérődzött rajta egy kicsit, majd ismét lenyelte.
- Vagy egy kis bélszínt inkább? - ajánlotta.
- Úgy érted, hogy ez az állat csakugyan azt akarja, hogy megegyük? - suttogta Trillian Fordnak.
- Hogy én? - rökönyödött meg Ford. - Nem értek én semmit!
- Ez egyszerűen iszonyatos! - fakadt ki Arthur. - A legvisszataszítóbb dolog, amiről életemben hallottam.
- Mi a probléma, földlakó? - kérdezte Zaphod, aki időközben az állat hatalmas tomporára helyezte át figyelmét.
- Csak az - mondta Arthur -, hogy nincs kedvem olyan állatot megenni, amelyik felkínálja magát. Szívtelenség volna.
- Még mindig jobb, mint olyan állatot megenni, amelyik nem akarja, hogy megegyék - érvelt Zaphod.
- Nem erről van szó - tiltakozott Arthur. Aztán gondolkodott egy csöppét. - Na jó - folytatta -, lehet, hogy erről. Nem érdekel, nincs kedvem erről vitatkozni. Azt hiszem...
Az Univerzum halálos kínban őrjöngött körülöttük.
- Azt hiszem, elég lesz egy kis zöldségsaláta is - nyögte ki.
- Megkérhetném, hogy vegye fontolóra a májamat? - kérdezte az állat. - Feltételezésem szerint igen lágy és porhanyós lehet már, ugyanis hónapok óta tömetem magam ennek érdekében.
- Zöldségsalátát kérek - mondta Arthur nyomatékkal.
- Zöldségsalátát? - Az állat rosszallóan forgatta a szemeit.
- Csak nem azt akarja mondani - kapta fel a vizet Arthur -, hogy már egy kis zöldségsalátát sem ehetek?!
- Én nem - mondta az állat. - Ellenben sok olyan növényt ismerek, amelyik határozottan ellenzi az ilyesmit. Épp ezért határozták el a végén, hogy az egész szövevényes probléma megoldására olyan állatokat tenyésztenek ki, amelyek ténylegesen arra vágynak, hogy megegyék őket, és ezt az óhajukat határozottan ki is nyilvánítják. Ez vagyok én - tette hozzá biccentve.
- Kérek egy pohár vizet - mondta Arthur.
- Nézd - mondta Zaphod. - Mi enni jöttünk ide, nem állati szövetekről szövegelni. Négy adag bifszteket kérünk, mégpedig iziben! Ötszázhetvenhatmilliárd éve nem ettünk egy falatot sem!
Az állat talpra kecmergett, majd diszkréten felbőgött.
- Igen bölcs döntés volt, uram, ha szabad megjegyeznem. Rendben - mondta. - Akkor hát megyek, és főbe lövöm magam.
Megfordult, és barátságosan Arthurra kacsintott.
- Ne aggódjon, uram, gyűlölöm az állatkínzást. Nagyon humánus leszek magamhoz - mondta, és sietség nélkül elindult a konyha felé.